-Gyere LE! - üvöltött felém száz barát, ismerős és életem szerelme is. De nem hallottam őket. Egyáltalán semmi mást. Csak álltam fenn a tetőn, néztem az alattam összegyűlőket.Hideg metsző szél süvített az arcomba, s az ég könnyeiben fürdött az egész táj. Tökéletes őszi idő, a maga kegyetlen fagyosságával, sötétségével. Haldokló világ színpompás gyászruhába öltözve. Ennyi gyönyörűség mosolyt csalt az arcomra.Néztem, ahogy a lentiek arcára szinte szó szerint ráfagyott a rémület és a megrökönyödés. Innen fentről apró, piciny hangyák voltak csak, szánalmasak a félelmeikkel, minden hazugságukkal, bűnükkel, bánatukkal, örömükkel együtt. Egy ideje valami fényes sugallat azt súgta, én már nem tartozok közéjük. Most megtudtam. Szárnyakat kaptam, ámde nem allegórikus értelemeben. Igazi, fényes, fehér, tiszta szárnyakat s arra készültem, hogy próbára tegyem őket, repüljek ... ahogy mindig is akartam. Megszabadulva az emberi korlátoktól, szállva határok, szabályok nélkül a fellegek felett akár a madarak. Mindig is irigy voltam rájuk a szabadságuk és a szárnyaik miatt. Repülni vágytam velük.Most már nem volt akadálya. Éreztem őket a hátamon, és hátrapillantva láttam őket. Olyan szépek, amilyenek csak az angyaloknak járnak.-Nem látod? - kérdeztem kiáltva Őt, akit annyira szerettem. - Nem látod a szárnyaim?-Az angyalom vagy, de szárnytalan. Gyere le kérlek! - kiabált vissza a párom.Egy pillanatra a szívembe markolt a csalódottság, éles karmai mélyre vájtak a húsba. Fájt. Nagyon fájt. Annyira hogy a könnyem is kicsordult. Nem lehet hogy Ő sem látja. Pedig láthatná. Neki igazán kéne. Ha valakinek hát neki. Mert ... kéne. A csalódottságot hirtelen váltotta a dac. Én majd megmutatom. Repülni fogok. Igenis. Ha látják, ha nem. Mert ott vannak. Én látom őket. A szárnyaim és bánni is tudok velük.-Igenis megmutatom. Ha nem hiszed el, az a te bajod! - ordítottam vissza. Hangom dühösen csengett és elszántan. Óvatosan a párkány szélére léptem, s kitártam a karjaim. Éreztem, h a szél meg-megemel, majd behunytam a szemem. Nem akartam látni a kétkedésüket, és az arcukra kiülő féltéssel keveredő megrökönyödést. Ennyire sosem voltam még biztos semmiben. És elrugaszkodtam.Egy másodpercig zuhantam talán, majd mozgásba lendültek a szárnyaim. Repültem. Pár madár repült arra. Követtem őket. Tettem velük egy kört a kémény körül. Annyira csodás érzés volt. Aztán ráébredtem ... hiányzott valami. Nem tudtam megmondani mi. Ott lebegve a levegőben lenéztem az üres udvarra. A szél irtózatos erővel fújt, de nem dobált ide-oda. Nem is emlékeztem. Mintha ... valami hiányzott volna.
Egalmon szösszenetek
